Két rejtélyes helyszínt találtak a mohácsi csatatéren
- 2020. szept. 04.
A mohácsi síkon 1526. augusztus 29.-én II. Lajos magyar király keresztény hadai, valamint Szulejmán szultán, az iszlám világ kalifájának muzulmán serege között lezajlott világtörténelmi jelentőségű ütközet 494. évfordulóján ünnepi megemlékezést tartottak a sátorhelyi emlékparkban. A 2017-ben elkezdett, a csatatér átfogó feltárását előkészítő monumentális projekt eddigi eredményei alapján bizonyos, hogy a sorsfordító csata képe többé már nem ugyanaz lesz, mint ami eddig volt.
A megemlékezés szervezői az ünnepség után közös nyilatkozatban kezdeményezték, hogy 2026, a mohácsi csata közeledő 500. évfordulója legyen nemzeti emlékév.
A kutatási projekt vezetői, Fodor Pál és Pap Norbert professzorok az eddigi eredményekről exkluzív interjút adtak az Origónak.
2020. augusztus 29-én, a mohácsi csata 494. évfordulóján ünnepi megemlékezést tartottak a sátorhelyi emlékparkban.
A Mohácsi Nemzeti Emlékhely területén találhatók azok az 1960-as, illetve 1970-es években felfedezett, hozzávetőleg kétezer elesett keresztény harcos földi maradványait rejtő tömegsírok, amelyek mindeddig a mohácsi hősök egyetlen ismert temetőjének számítanak.
A megemlékezésen Udvardy György veszprémi érsek, pécsi apostoli kormányzó vezette az 1526. augusztus 29-én elesett hősökért elmondott közös imádságot, amit koszorúzás követett.
Az ünnepség után Udvardy György, a Veszprémi Főegyházmegye érseke, pécsi apostoli kormányzó, Miseta Attila egyetemi tanár, a PTE rektora, Fodor Pál, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, Pap Norbert egyetemi tanár, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) Mohács 500 Program vezetője, Hóvári János, turkológus, nagykövet, a „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566″ Emlékév Emlékbizottságának elnöke, Csornay Boldizsár, a Janus Pannonius Múzeum igazgatója, Závoczky Szabolcs, a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatója, valamint Hargitai János, a térség országgyűlési képviselője aláírta az esemény alkalmából kiadott Mohács 500 (1526-2026) címet viselő kiáltványt.
„ A mohácsi csata közelgő 500. évfordulója egyszerre lehet a kegyelet, a nemzeti hősiesség és a közép-európai összefogás emlékéve. Mohács olyan emlékezetfolyamatot érdemel, amelyben a legszélesebb összefogással hozunk létre új, maradandó, keresztény szellemi és tárgyi emlékjeleket, melyek által minden eddiginél mélyebb értelmet nyerhet a múlt, és megmozdulhat a jelen.
A mai emléknapon azért jöttünk össze az egykori csatatéren, a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen, hogy hitet tegyünk a fenti célok megvalósítása mellett. Javasoljuk Magyarország Kormányának, hogy a 2026. évet nemzeti emlékévvé nyilvánítsa, és annak megvalósítását támogassa.“
A Magyar Királyság fontos szerepet játszott az iszlám nyugati terjeszkedésének feltartóztatásában
Az 1526-os mohácsi ütközet nemcsak a magyar történelemnek, hanem áttételesen az egész európai történelemnek is új irányt szabott.
Mohács a magyar történelmi emlékezetben egyfajta igazodási ponttá vált, a sorsfordító ütközet körülményei és következményei pedig már hosszú évszázadok óta mind a mai napig parázs viták tárgyát képezik.
Ami bizonyos, hogy II. Lajos magyar és cseh király zászlaja alatt a mohácsi síkon felsorakozott, magyarokból, csehekből, lengyelekből, horvátokból és kisebb részt más nemzetek fiaiból álló sereg tagjai, a királytól kezdve a hadvezéreken, a püspökökön, a bárókon, zászlósurakon és köznemeseken át a tisztekig és a legénységig bezárólag, tisztában voltak a próféta zöld zászlaja alatt az ország ellen felvonult muzulmán had nyomasztó létszámbeli és technikai fölényével.
Mégis, bátran vállalták a valószínűsíthető hősi halált, és utolsó csepp vérükig, elszántan küzdöttek Szulejmán szultán és nagyvezíre, Pargali Ibrahim pasa hódító hadseregével, mert ezt követelte tőlük a katonaerkölcs, és az elődeik hagyománya.
Elszántságukat mi sem mutatja jobban, mint a szörnyű veszteséglista; a mintegy 25-27 ezer fős királyi hadsereg 12-15 ezer főt veszíthetett, és szinte a teljes korabeli magyar államvezetés megsemmisült, mert a király, a két fővezér, Tomori Pál kalocsai érsek, valamint Szapolyai György szepesi gróf, Szalkai László esztergomi érsek, öt püspök és tizenhat zászlósúr is meghalt.
A király katonáinak elszántságát az oszmán hadsereg veszteségei is jól mutatják, és annak ellenére, hogy a mohácsi csatavesztés a középkori magyar királyság végét jelentette, a vereség, valamint a későbbi török hódítás dacára mégis megakadályozta, hogy Szulejmán szultán úgy tegye a Kárpát-medencét az Oszmán Birodalom részévé, „Allah birtokává”, mint ahogy azt eredetileg elképzelte.
Az Európát megcélzó oszmán hódítás a Magyar Királyság területén végérvényesen elakadt, és a Porta minden erőfeszítése ellenére sem sikerült elérnie a török hatalomnak az iszlám további, nyugati irányú terjeszkedését. Mohács, amit Szulejmán győzelme után a törökök a „szerencse mezejeként” emlegettek, már közvetlenül a padisah diadala után mind a muzulmán, mind pedig a keresztény emlékezetpolitika fontos oszlopává vált. 1630 körül Haszán pasa budai beglerbég fából egy pavilont emeltetett a csatatér Törökdombként emlegetett magaslatán, török győzelmi emlékműként.
Egy másik Szulejmán súlyos vereséget szenvedett a második mohácsi csatában
A történelmi sors furcsa érdekességeként, a 17. század végén, amikor az oszmán félhold már a lehanyatló ágába került, itt, a mohácsi csatatér térségében roppant össze végleg a magyarországi török uralom. Az elsőhöz képest a történelmi emlékezetben méltatlanul elfeledett, és 1687. augusztus 12-én lezajlott nagyharsányi, vagy második mohácsi csatában Lotaringiai Károly herceg egyesített keresztény hadai megsemmisítő vereséget mértek egy másik késői Szulejmán, Szári Szulejmán pasa nagyvezír seregére. Az 1687-es török csatavesztés a törökök számára hasonló katasztrófát jelentett, mint másfél évszázaddal korábban a Magyar Királyságnak; húszezer török halott maradt a „szerencse mezején”, és a katasztrofális vereségbe belebukott a szultán, IV. Mehmed is.
A hódoltság felszámolása után új élet kezdődött a mohácsi csatatéren; Haszán pasa muzulmán emlékművét keresztény kápolna váltotta fel, 1816. augusztus 29-én, a csata 290. évfordulóján, Keresztelő Szent János feje vételének egyházi ünnepét pedig hivatalosan is a mohácsi csata emléknapjává nyilvánították. A mohácsi csata és következményeinek tudományos igényű kutatása a 19. század második felében kezdődött el. A témában keletkezett kisebb könyvtárnyi szakirodalom ellenére számos nyitott kérdés maradt.
A csata aspektusait sokfajta megközelítésből, hadtörténeti, történettudományi és archeológiai szempontok szerint vizsgálták.
Az egyik központi kérdésre, amit a csata lefolyásának, pontosabban az ütközet centrumának, a királyi sereg, valamint az oszmán had elhelyezkedésének, a királyi és a török tábor helyszínének, valamint II. Lajos halála helyének, illetve a csata után életben maradottak menekülési útvonalainak pontos meghatározása alkotja, különböző és egymással ellentétes válaszok születtek.
Ezek az ellentmondások alapvetően arra vezethetők vissza, hogy hová illesszék a csata helyszínét leíró egykorú forrásokban- amelyek közül az ütközetet túlélő szemtanú, Brodarics István szerémi püspök, királyi kancellár 1528-ban írt krónikája tekinthető a legpontosabbnak – megjelölt tereptárgyakat.
Elkerülhetetlen a kortárs krónikákban szereplő földrajzi elnevezések, fogalmak vagy nevek aktualizálása is, amit leginkább úgy oldottak meg eddig a kérdés kutatói, hogy a jelenlegi térszínre helyezve próbálták meg beazonosítani a csaknem ötszáz éve leírt tereptárgyakat.
Mordortól Mohácsig hosszú volt az út
Pap Norbert és Fodor Pál kutatócsoportja még 2012-ben kezdett hozzá az 1566. szeptember 7-én Szigetvár alatt meghalt Szulejmán szultán elveszett síremlékének felkutatásához.
A szakemberek egy teljesen új multidiszciplináris módszer segítségével fogtak hozzá az egykori szultáni türbe maradványainak módszeres kereséséhez.
E módszer alapkoncepciója abból indul ki, hogy a több száz évvel ezelőtt történt események helyszínei napjainkra annyira átalakultak és olyan változásokon mentek keresztül, ami egyszerűen nem teszi lehetővé a korabeli forrásokban leírt helyszín egyszerű „rámásolását” a jelenlegi térszínre.
Ezért a kutatás csak akkor lehet hatékony, ha első lépésként – több tudományág bevonásával – elkészítik a korabeli helyszín pontos tájrekonstrukcióját.
A történelmi források elemzése mellett kitüntetett szerepe van többek között a geofizikai, talajtani vizsgálatoknak, valamint a legkorszerűbb technikák, például a műholdas vagy talajradaros analíziseknek is.
Az új multidiszciplináris tájrekonstrukciós módszer sikeresen vizsgázott: Pap professzor kutatócsoportja még 2014-2015-ben azonosította a szultáni türbe helyét, a köré épült egykori oszmán település maradványaival együtt. A feltárás azután 2015 őszén kezdődött meg.
Ez a siker késztette arra a kutatókat, hogy a tájrekonstrukciós módszer segítségével fogjanak hozzá a mohácsi csatatér eddigi legátfogóbb vizsgálatához, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával 2017-ben kezdtek el, már eddig is nagy jelentőségű felismerésekre jutva.
Az elmúlt bő két és fél év kutatási eredményeit több vaskos kötetben foglalta össze a kutatócsoport. A csatatérrel kapcsolatos tájrekonstrukciós felfedezéseket az emléknapon bemutatott, a „Mordortól Mohácsig – A mohácsi csatatáj történeti földrajzi kutatása” című, Pap Norbert szerkesztésében megjelent könyvben publikálták a kutatók.
A várhatóan nagy, országos, sőt nemzetközi visszhangot kiváltó Mohács-projekt két vezetője, Fodor Pál illetve Pap Norbert a mohácsi helyszínen válaszolt az origo.hu kérdéseire.
A mohácsi csata előzményei illetve következményei több érdekes kérdést is felvetnek. Tudjuk-e például, mikor dőlt el végleg, hogy a szultán Magyarország ellen vonul? Közismert, hogy a törökök a számukra stratégiai jelentőségű mohácsi győzelem után kardcsapás nélkül besétáltak Budára, és úgyszólván ölükbe hullott az egész ország. Szulejmán mindezek ellenére 1526 októberében úgy vonult ki Magyarországról, hogy nem hagyott hátra török helyőrséget, sőt, egyetlen janicsárt sem az országban, tehát elmaradt a megszállás. Emiatt teljesen értelmetlennek tűnik az 1526-os török hadjárat, ami a Porta számára is óriási költségekkel járt.
Fodor Pál: Ami az első kérdést illeti, bármilyen meglepően hangzik is, ezt nem tudjuk pontosan. Az ezzel kapcsolatos török források rendkívül hiányosak, mert a 16. század elején nem volt szokásban, hogy a padisah elképzeléseit dokumentálják.
A 16. század végén, a tizenöt éves háború korában ez a szokás megváltozott, és ekkor már sokkal jobban dokumentálták a szultáni döntéseket, majd a 17. században ismét visszatértek a Szulejmán uralkodása idején fennállt gyakorlathoz.
A Magyarország elleni hadjáratban elsősorban a hódítás logikája és a zsákmányszerzés motiválta a Portát, mert ez volt az Oszmán-dinasztia hagyománya.
Az, hogy az oszmán hatalom előbb-utóbb Magyarország ellen vonul, már a 15. századtól látható volt. II. Mehmed uralkodása idején – noha Nándorfehérvárt nem sikerült bevennie – a birodalom Magyarország déli határáig tört előre.
Az időszakos magyar betörések, kisebb hadjáratok, meg a török megszállás alatt álló területekre vezetett portyák, amolyan bosszantó tüskeként bökdösték a Portát, ezért várható volt, hogy előbb-utóbb határozott lépéseket fognak tenni a Magyar Királyság hatalmának megtörésére.
A 16. század elején, különösen I. Szelim uralkodása alatt az oszmán hódítás elsődleges célpontja a Közel-Kelet és Irán volt. Szelim leverte a perzsákat, elfoglalta Szíriát, Palesztinát, 1517-ben pedig legyőzte a mameluk szultánt, és Egyiptomot is az Oszmán Birodalom birtokává tette, vele együtt pedig az Arab-félszigetet és a muzulmán szent városokat is függésbe kényszerítette. Szelim halála után 1520-ban a fia, Szulejmán lépett a trónra, aki apja keleti politikájával szakítva, ismét Európát tette meg a török terjeszkedés elsődleges célpontjának.
Szulejmán a Habsburg-hatalmat tekintette a legfőbb ellenfelének, amit – első lépésként – Bécs elfoglalásával akart meggyengíteni. Ennek viszont útjában állt Magyarország.
Mivel Szulejmán II. Lajost nem tudta diplomáciai eszközökkel a vazallusává tenni, ezért már 1521-ben betört az országba, és – többek között – bevette Nándorfehérvárt. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt egy nagy hadjárat Magyarország ellen.
A mohácsi diadallal, ha lehet így mondani, a törökök „túlgyőzték” magukat, mert Szulejmán ekkor még sem politikailag, sem pedig logisztikailag nem volt felkészülve az egész ország megszállására, tehát egyelőre a kivárás álláspontjára helyezkedett, ezért is vonulhatott ki az országból, helyőrségek hátrahagyása nélkül.
Jelenleg milyen fázisban vannak a tájrekonstrukciós vizsgálatok, és melyek az eddigi legfontosabb eredmények?
Pap Norbert: Első lépésként azt tekintettük át alaposan, ami a táj geográfiailag értelmezhető leírásáról már a rendelkezésünkre állt, gondolok itt a katonai, hadmérnöki dokumentumokra, feljegyzésekre és térképekre a 17. század végétől a 18., illetve 19. századig bezárólag.
Amivel mi dolgozunk, az a lassan, de folyamatosan változó környezet, és ezeket a változásokat kellett elsősorban minél pontosabban feltérképeznünk.
A kutatásaink eredménye azt mutatja, hogy ezek a változások néhány tekintetben igen jelentősek voltak az elmúlt öt évszázad során. Ezekre a természettudományos megközelítéssel feltárt változásokra próbáltuk adaptálni a kritikailag értékelt forrásokat.
Ezen vizsgálati eredmények összevetésével elkészítettük a mohácsi csatatér megítélésem szerint minden korábbinál pontosabb geográfiai-vízrajzi rekonstrukcióját, ami lehetővé tette, hogy a forrásokban, különösen Brodarics István krónikájában kellő részletességgel megjelölt tereptárgyak egy részét beazonosítsuk.
Sikeres volt például az úgynevezett Császárdomb (Törökdomb) pontos lokalizációja, amit az onnan előkerült viszonylag nagyszámú régészeti leletanyag is jól igazol.
Hogy ehhez kapcsolódva konkrét példát is említsek, a Törökdombon a Haszán pasa által emeltetett török emlékmű, illetve a később az ennek a helyén álló keresztény kápolna számos régészeti leletét találtuk meg.
De a műholdas technika segítségével sikerült feltérképeznünk annak a nagy ároknak a pontos nyomvonalát, amit Brodarics is megemlített a krónikájában, és ami a csata egyik kitüntetett tereptárgyának számít. Az árok nyomvonala természetesen végig vizsgálandó, a vizsgálataink azonban ezen belül is két gyanúsabb területet jelöltek ki. A jelek arra utalnak, hogy akár új tömegsírok is lehetnek ezeken a helyeken.
Hogy így van-e, azt majd a további vizsgálatok deríthetik ki, de a jelek alapján talán itt lesz érdemes megkezdeni az újabb helyszíni vizsgálatokat.
Fontos megemlíteni, egy korabeli cseh forrás is leírta, hogy az árokban nagyon sok holttest hevert. Azt, hogy itt két tömegsírt rejt-e a föld mélye, természetesen az elvégzendő régészeti feltárás erősítheti vagy cáfolhatja meg. Ugyanakkor a térségbeli régészeti vizsgálatoknál nem szabad elfelejteni azt sem, hogy 1526 és 1704 között kilenc katonai konfliktus zajlott a területen, így azok fizikai lenyomatai is keveredhettek.
Erre a lehetőségre több példa is figyelmeztet bennünket. Számos lehetőség merült fel még az elmúlt három év vizsgálatai alapján, ezekről a most megjelent „Mordortól Mohácsig” könyvünkben számolunk be.
A csatatér feltárásához nélkülözhetetlenek az egykorú források, de viszonylag kevés olyan szemtanúktól fennmaradt krónikát ismerünk, amelyet közvetlenül a csata után, vagyis friss élményként vetettek papírra. Találtak-e új, eddig ismeretlen forrást a mohácsi csatával kapcsolatban?
Fodor Pál: Igen, előkerült egy 1531-ből származó, és sajnos, csak töredékes formában fennmaradt, rendkívül érdekes kézirat, amelyet eredetileg 1922-ben Sopronban találtak meg, de később nyoma veszett.
Ezt a becses dokumentumot nemrég véletlenszerűen sikerült felfedezniük kollégáinknak (Kasza Péter, Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt) az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában.
Noha a legfontosabb korabeli források, a csatával kapcsolatos magyar, illetve más európai krónikásoktól származó leírások, továbbá az oszmán eredetű dokumentumok zömében ismertek, ugyanakkor természetesen mindig megvan rá az esély, hogy eddig még ismeretlen források kerüljenek elő az archívumok mélyéről.
Végül, melyek a csatatér további kutatásával kapcsolatos további aktuális tervek?
Pap Norbert: Az eredményeinkre alapozva készítünk egy átfogó anyagot, amelynek alapján a kutatások a következő években folyhatnak.
Maradtak még tisztázásra szoruló kérdések 2026-ig. A munkánkban új szintet jelenthet, ha az az eddigi kutatásaink alapján megkezdjük a mohácsi csatatáj hiteles, digitális rekonstrukcióját. Tehát lesz még munkánk bőven az elkövetkező hat évben.
Forrás: A cikk az Origo.hu, tudomány rovatában jelent meg.
